Tánctanárként végeztem a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Anyukám, aki tanár, egy feltétellel engedett arra a pályára: Legyen mellette egy rendes szakmám, mert ezt egy bizonyos kor felett már nem lehet csinálni. Igaza volt. Színházi táncosként előfordult, hogy magamat kellett kisminkelnem, és persze sokszor ültem profik keze alatt. Smink és maszkmesternek készültem a táncművészeti után. Arra gondoltam, hogy mielőtt elmegyek sminksuliba, veszek egy profi digitális fényképezőgépet, mert akkor már a saját munkáimból tudok egy portfóliót készíteni. Egyre többet és többet tanultam a fotózásról, ami végül egy életre szóló szerelem lett.
A válasz egyszerű: a férjem ceremóniamester. Az Ő javaslatára kezdtem el esküvőket fotózni, hiszen látta, hogy egyre jobb és jobb leszek és a színházi előadások fotózása mellett ez abszolút az én műfajom lehetne. Az elején még tiltakoztam, mert szerintem az egyik legnehezebb ága a fotózásnak, de persze bogarat ültetett a fülembe. Egyre többet és többet tanultam. És ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Beleszerettem. És amit szeret az ember, abban a legjobb.